Miért maradt el majdnem az évszázad meccse?

Ma van 50 éve, hogy 1972 július elsején elkezdődött az izlandi Reykjavíkban rendezett sakkvilágbajnokság megnyitó ceremóniája, ahol a regnáló bajnok Borisz Spasszkij és kihívója, GM Bobby Fischer feszült egymásnak.

Fischer ezzel együtt nem volt jelen a megnyitó ünnepségen, és a másnapra tervezett első játszmára is csak 10 nappal később került sor. ,,Az évszázad meccse", sokmillió sakkrajongó fejébe fészkelte be magát, és a hidegháború árnyékában is villámgyorsan járatta csúcsra a játék népszerűségét.

Fischer már akkor is sztár volt a sakk világában, de az 1971-es Candidates tornán aratott, GM Mark Tajmanov (6-0), GM Bent Larsen (6-0) és GM Tigran Petrosian (6.5-2.5) elleni zajos sikerei okán, a nem sakkozó nagyközönség előtt is híressé vált. A fősodratú média rendszeresen írt róla, még Nixon elnök is írt neki egy levelet, amelyben arról biztosította, hogy az ország támogatását élvezi.

1971 végére, rekordmennyiségű pályázat érkezett a döntő megrendezésére, pályázott Amszterdam, Athén, Belgrád, Bled, Bogota, Buenos Aires, Chicago, Dortmund, Montreal, Párizs, Reykjavík, Rio de Janeiro, Szarajevó, Zágráb és Zürich is. Az egykori világbajnok GM Max Euwe, aki akkoriban a FIDE elnöke volt, az nyilatkozta, hogy a legnyagobb ajánlat Belgrádból érkezett (152.000 dolláros díjalap), ezt követte Reykjavík (125.000) és Szarajevó (120.000), ezek az összegek körülbelül a tízszeresei az addigi világbajnoki döntőkön szétosztott pénzeknek.

A The Match of All Time című könyvben, amelyet nemrég angolra is lefordítottak, Gudmundur Thorarinsson, aki akkoriban az Izlandi Sakkszövetség elnöke volt, azt írja, hogy nem bízott túlságosan abban, hogy a döntőt Izland rendezheti:

"Mivel azt hittem, hogy a pályázati munkánk egy hatalmas időpazarlás, egyáltalán nem érdekelt a dolog, erre egy kitűnő példa, hogy nem sikerült időben elküldenem a jelentkezésünket a FIDE-nek. Felhívtam Freysteinn Thorbergssont és megkértem, hogy menjen el Amszterdamba és vigye el személyesen a pályázatunkat a FIDE székházába, ahol majd elbírálják. Ezt a feladatot kitűnően látta el."

Brad Darrach, a Life ripportere, aki brilliáns könyvében, a Bobby Fischer vs. the Rest of the Worldben gyűjtötte össze a korabeli cikkeket, azt írja, hogy Thorarinsson eredetileg 25.000 dolláros díjalappal számolt, de egy héttel a licitálás lezárása előtt egy hamis riportot olvasott egy német sakkmagazinban, amiben azt állították, hogy Izland 100.000 dollárt ajánlott. Mivel azt hitte, hogy a többi pályázó megpróbálja ezt túllicitálni, 125.000 dollárra emelte az összeget. Thorarinsson saját könyvében erről nem ír.

A fentiek mellett a reykjavíki pályázat azt is tartalmazta, hogy a díjalapon kívül, a játékosok kapjanak 30 százalékot a tévés és filmes jogokból. A 70 évesen új területre tévedt Euwe azt javasolta, hogy az ebből származó bevételeket osszák el egyenlően a játékosok, a szervező szövetségek és a FIDE között, erről pedig minden pályázó országot értesített telegramon. Belgrád nem örült a fejleményeknek és pályázatát bizonytalannak minősítette. Euwe elutazott Belgrádba 1972 január 15-én és 7000 dollárt ajánlott a feltételek elfogadása fejében, amennyiben ők nyerik a pályázatot.

A fenti események közben Euwe megkérte úgy Fischert, mint Spasszkijt, hogy jelezzék 1972 január 31-ig, hogy mely városokat részesítenék előnyben. Spasszkij Reykjavíkot, Amszterdamot, Dortmundot, és Párizst jelölte meg, míg Fischer számára Belgrád, Szarajevó, Buenos Aires, vagy Montreal lett volna megfelelő.

Mivel a játékosok listája között nem volt átfedés, a FIDE február 10-ig adott haladékot, hogy megegyezzenek a helyszínben, ellenkező esetben Euwe maga döntött volna. Ed Edmondson, aki az Amerikai Sakkszövetség elnöke volt, és hosszú ideje Fischer menedzsere is, elutazott Moszkvába, és beleegyezett a reykjavíki helyszínbe, azzal a feltétellel, hogy Fischernek is megfelel.

Euwe először megkönnyebbült, amikor telegramot a Moszkvából kapott telegramban az állt, hogy a felek megegyeztek Reykjavíkban, de nemsokára jött a következő New Yorkból, amiben azt írták, hogy Fischer nem ment bele. Reykjavíkról azt mondta, hogy túl kicsi, primitív és ,,hülye hely egy meccsnek". Az utóbbi megjegyzése okozta problémát diplomáciai szinten kellett orvosolni. Ezen történések feldühítették az orosz sakktisztviselőket, akik a FIDE elnökét a szabályok megsértésével vádolták, nem is utoljára.

Salamoni döntés

A nagyon gyakorlatias Euwe egy kitűnő ötlettel állt elő, azt kérte a két legnagyobb ajánlatot tevő országtól, hogy osszák ketté a meccset. Belgrád belement, de feltételt szabott, mégpedig, hogy náluk rendezzék az első felét, míg Rejkjavík költségcsökkentést akart elérni arra az esetre, ha a döntő nem tartana 24 játszmát.

Fischer egyetértett, Edmondson így nyilatkozott: ,,Euwe Salamoni döntést hozott, kettévágta a babát."

Nem mindenkinek tetszett Euwe választása. A FIDE főtitkára, H.J. Slavekoorde, aki a FIDE szabályokért felelős testületének elnöke is volt, tüntetőleg lemondott. Az Orosz Sakkszövetség szintén ellenkezett, megjegyezve, hogy Belgrád éghajlata különösen meleg nyaranta - ami nagyon eltér attól, amihez játékosuk szokott - és ismét azzal vádolta a FIDE elnökét, hogy megszegi a szabályokat. Euwe elmagyarázta döntését egy már betervezett FIDE-ülésen, amelyet március 2-án és 3-án tartottak Moszkvában. Az orosz szövetséget kevesen támogatták, így kelletlenül visszavonták keresetüket.

Egy március 18-án kezdődő, 40 órán keresztül tartó, amszterdami gyűlésen, amelyen a FIDE izlandi és jugoszláv delegációi vettek részt, megegyeztek a két város között elosztott verzióban. Az új díjalap 138.000 dollár lett (a két pályázati összeg középarányosa), és egy fizetési sémáról is döntöttek, amelyet a különböző számú partit tartalmazó lehetséges döntők alapján számították ki, úgy, hogy Belgrádra háruljon nagyobb teher, amennyiben a meccs nem tart 24 játszmát.

Euwe maga nem tudott részt venni ezen a találkozón, mivel jótékonysági körúton vett részt Ausztráliában és Kelet-Ázsiában. Ő március 20-án tudta meg Sydney-ben, hogy a felek szignózták a szerződést, Szpasszkij oldaláról GM Efim Geller, míg Fischer képviselőjeként Edmondson írta alá a kontraktust.

Két nappal később, Fischer ismét nem fogadta el Edmondson aláírását és úgy Belgrádtól, mint Reykjavíktól kérte az anyagi körülmények megváltoztatását, mégpedig, hogy a játékosoknak részesedniük kell a potenciális bevételekből, és hangsúlyozta, hogy ha ez nem valósul meg, nem ül asztalhoz. Ahogy később kiderült, Edmondsonnak már nem volt felhatalmazása Fischer nevében beszélni, hamarosan elváltak útjaik.

Ezúttal Euwe a sarkára állt és április 4-ig adott határidőt az Amerikai Sakkszövetségnek, hogy elfogadja a meccs feltételeit. Nemsokára telegramot kapott, amiben az állt, hogy Fischer belement, és úgy tűnt minden rendben van.

Mire a fentiek megtörténtek, Belgrád elvesztette türelmét, és egy jugoszláv bank által támogatva 35.000 dolláros letétet kért az amerikai és az orosz szövetségtől egyaránt. Mikor az amerikaiak ezt megtagadták, Belgrád április 11-én visszalépett a rendezéstől.

A teljes meccset Izland rendezi

Az Izlandi Sakkszövetség ezután felajánlotta, hogy otthont ad a teljes döntőnek, azzal a feltétellel, hogy az első találkozót június 22-ről július 2-ára halasztják, amit el is fogadtak. Egy GM Jan Timman által társszerzőként jegyzett, meccsről szóló könyv azt állítja, hogy Euwe elismerte, hogy hajlított egy keveset a szabályokon, amelyek azt mondták ki, hogy a döntő nem kezdődhet július elseje után. Úgy érezte, jó okai vannak: Fischer úgysem játszhat szombaton a vallási meggyőződése miatt, a FIDE pedig már eldöntötte, hogy nem kell ragaszkodni a július elsejéhez, mivel sok meleg éghajlatú várost ki kellene zárni emiatt.

Moszkva beleegyezett, hogy a teljes meccset Reykjavíkban játsszák, az AEÁ először nem, de a második, május 6-i telegramban azt írták: ,,Fischer beleegyezik, de protestál". Euwe azt írta a meccs után, hogy tudta, mit jelent a ,,de protestál": ,,Játszani fogok, de minden lehetőséget megragadok, hogy mindennel és mindenkivel ellenkezzek, amivel és akivel tudok."

Thorarinsson, a The Match of All Time c. könyvében:

"A nagyközönség szerint, Izlandot a Sakkvilágbajnokság tette fel a térképre. Én őszintén hiszem, hogy Szpasszkij volt az, aki feltette Izlandot a térképre, mivel neki volt az első választása ez az ország, ha ő nem preferálta volna Izlandot, akkor eszünkbe sem jutott volna figyelembe venni."  

Fischer életrajzírója, Frank Brady úgy állította be az eseményeket, hogy Fischert izlandi ismerőse, Freysteinn Thorbergsson győzte meg, aki rávilágított a döntés politikai vonatkozásaira. A fanatikus antikommunista Thorbergsson meglátogatta Fischert az Egyesült Államokban, majd egy esszében azt írta, hogy Fischer győzelme ,,lecsapná a kommunista propaganda felemelt öklét".

Ezek voltak a hidegháború napjai, amelyben a nyugat és a kommunizmus, két szembenálló ideológiaként nézett szembe egymással. Egy sakkmeccs, amelyben egymás ellen játszottak, ráadásul félúton Amerika és Oroszország között, nem is lehetett volna ennél szimbolikusabb, ezt a szemszöget a média is sugározta.

Fischer további követelései

A meccs helyszíne végre eldőlt, de a komplikációknak távolról sem volt vége. A kezdés előtti három hónapban Fischer,  többnyire anyagi természetű okok miatt, többször is felkavarta az állóvizet. A fent már említett 30 százalékos tévés és filmes jogok mellett, a díjalap 125.000 dollár volt (körülbelül 800.000 dollár mai pénzben), ennek 62.5 százalékát kapta meg a győztes és 37.5%-át a vesztes.

Fischer a fentieken kívül 30%-ot kért a jegyeladásokból, és azt mondta, hogy Szpasszkijnak szintén részesednie kellene belőlük. A szervezők nem tettek eleget ennek a kérésnek.

Elértünk 1972 júniusáig, amikor is Fischer a kaliforniai Santa Monicában töltötte idejét. Ahhoz, hogy elérjen Izlandra, először is New Yorkba kellett mennie.

Vasárnap, június 25-én, amikor az eredeti tervek szerint Fischernek meg kellett volna érkeznie Reykjavíkba, jóbarátja, IM Anthony Saidy felhívta, arról beszélt, hogy keletre kell repülnie kedden, hogy meglátogassa édesapját, és azt kérdezte Bobbytól, hogy van-e kedve csatlakozni. Fischer beleegyezett, és Saidy később arról beszélt, hogy volt egy furcsa érzése, hogy ha nem telefonált volna, Fischer még most is ott lenne.

Lekésett járatok

Néhány nappal később, június 29-én, Fischer járata a John F. Kennedy repülőtérről indult volna, sőt már a csomagját is berakodták, de az őt váró több száz újságíró beszámolója szerint, egyszerűen kiment a terminálból és lekéste a felszállást. Visszament és a következő néhány napot, Saidy szüleinek a queensi Douglastonban levő házában töltötte, a riporterek ott is vadásztak rá.

Reykjavíkban, ahova Szpasszkij június 21-én érkezett kíséretével, a legalább harminc országból érkező kétszáz körüli újságíró azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hiába jöttek-e. Sokan közülük ,,vörös szemekkel másztak ki az ágyból hajnali ötkor, hogy odaérjenek a New York-i járat landolására", írja Darrach. ,,Nem látni Bobbyt leszállni a DC-8-asról kezdett egy kellemetlen szokássá válni".

Ezen a ponton, a New York-i filmkészítő, Chester Fox, aki birtokolta a filmesítési jogokat, és dokumentumfilmet készült forgatni, arra a riporteri kérdésre, hogy aggóldik-e a befektetése miatt, a következőket válaszolta: ,,Nem vettem észre, hogy aggódnék, túlságosan próbálok nem belepiszkítani a nadrágomba".

Euwe szombaton, július elsején, a megnyitási ceremónia napján érkezett Izlandra. Reggel Szpasszkijt teniszezni lehetett látni az egyik Saga Hotelhez közeli pályán, szekundánsával IM Iivo Neijel. Mikor azt egyik riporter megkérdezte, hogy mit gondol, eljön-e ellenfele, Szpasszkij így felelt: "Nem, nem hiszem, hogy Robert James eljön."

Eközben Douglastonban Edmondson, Saidy és GM William Lombardy, Fischer egy tehetséges nagymesterből lett pap barátja, győzködte Fischert, hogy utazzon el. Lombardy végül Fischer szekundánsaként csatlakozott.

Megnyitó Ceremónia

A megnyitó ünnepséget az ütemtervnek megfelelően, július elsején, az 500 fő befogadására képes Izlandi Nemzeti Színházban tartották. Izland miniszterelnöke és felesége mellett nagykövetek, a FIDE tisztviselői, riporterek és más vendégek is tiszteletüket tették. Egy szék azonban, az első sorban, üres maradt.

Mivel Fischer nem jelent meg, a sakkbírói kar főnöke, GM Lothar Schmid azt javasolta, hogy a színek sorsolását halasszák el egy nappal, végülis a kihívó egy éjjeli járaton is lehet, és még odaérhet az első parti kezdésére.

A következő nap telegram érkezett Saidytől, aki azt írta, hogy Fischer betegség okán nem tud asztalhoz ülni. Fontos megjegyezni, hogy a döntő szabályzata csak betegség miatt engedett meg halasztást, maximum hat napost, de orvosi igazolást kellett szolgáltatni.

Mit tegyenek? Várjanak egy orvosi vizsgálat másolatára telegramon? De a dokumentumnak nem a döntő izlandi orvosától kell jönnie, most hogy a meccs elkezdődött? De.. tényleg elkezdődött?

Ezeket a kérdéseket egy találkozó során minden érdekelt félnek feltették, akit Euwe meghívott. A bírák és az oroszok szerint a meccs elkezdődött, mivel a megnyitó ünnepség már lezajlott, de Euwe vitatta, hogy a ,,beszédek és egy hegedű" elég volt a kezdéshez. Az amerikaiak azzal érveltek, hogy a meccs csak akkor kezdődhetne el, miután a színeket kisorsolták.

Eközben Fischer maga azt nyilatkozta a New York Daily Newsnak július 3-án, hogy ,,Nem vagyok beteg. Azt akarom, hogy tegyenek eleget a pénzügyi feltételeimnek, különben nem játszom."

Két napos halasztás

Egy másik pragmatikus pillanatában, Euwe azt ajánlotta, hogy halasszák el a meccset két nappal. Az oroszok időt kértek, hogy megfontolhassák, majd ebéd után azt mondták, hogy nem lelkesednek az ötletért, de nem is ellenkeznek. Euwe később így ír: "Nem hagytam semmilyen kétséget afelől, hogy ha az orosz küldöttség akarja, akkor azonnal diszkvalifikálom Fischert, de nem akartak az évszázad meccsének tönkretevőiként bevonulni a történelembe."

Eközben az orosz TASS médiaügynökség a következőkkel támadta a FIDE elnökét: "Euwe úgy tesz, mintha sakkozna. Ahelyett, hogy hozna egy döntést Fischerrel kapcsolatban, ahogy a szabályzat is kimondja, megpróbálja a dolgot a világbajnok nyakába varrni."

Euwe úgy tesz, mintha sakkozna.
— TASS, orosz médiaügynökség

Euwe több alkalommal is beszélt a Reykajavíkban levő FIDE tisztviselőkkel, majd kihirdette a döntést: kétnapos halasztás, ezután, július 4-én 11:45-kor a színek sorsolása, majd öt órakor az első játszma. A szovjetek dühösek voltak és végül hivatalos panaszt tettek, Euwe pedig beismerte, hogy ehhez minden joguk megvolt.

Két fontos telefonhívás

Július 3-án, Paul Marshall, Fischer jogi tanácsadója olyan telefonhívást kapott, ami megváltoztatott mindent.

James Derrick Slater egy sikeres befektetési bankár volt, aki nagyon szerette a sakkot, és aki szokást csinált abból, hogy névtelen adományokat adott sakkeseményeknek és tehetséges játékosoknak. Miután a lapokban olvasott Fischer követeléseiről és a meccs törlésének veszélyeiről, felhívta Leonard Bardent (aki akkoriban az Evening Standard sakkrovatáért volt felelős, ma pedig 92 évesen még mindig ír a The Guardiannek), és 125.000 dollárt ajánlott a meccsre, megduplázva ezzel a díjalapot.

Együtt, a BBC egyik producerével Barden felhívta Marshallt a hírrel, de Marshall személyesen Slatertől akarta hallani. 10 perc múlva Slater telefonált, hogy megerősítse a hírt és megegyezett Marshallal abban, hogy átad egy üzenetet Fischernek: ,,Mostmár állj ki, te nyuszi". Fischer természetesen nagyon felvillanyozódott, amikor meghallotta a híreket.

Nem világos, hogy döntő fontosságú volt-e, vagy sem, de azon a napon volt még egy híres hívás. Nem más volt a vonalban, mint Henry Kissinger, Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója, és jövendőbeli államtitkára.

Az első mondatát általában úgy idézik, hogy ,, Itt a világ legrosszabb sakkjátékosa hívja a világ legjobb sakkozóját", de Darrach szerint úgy kezdődött, hogy "Itt a világ egyik legrossabb sakkozója..." Kissinger azt mondta, hogy a meccs fontos az Egyesült Államok presztízse szempontjából, és Fischernek mennie, és játszania kellene.

Azon az estén, Fischer végül felszállt a Reykjavíkba tartó repülőre.

Szpasszkij felcsattan

Fischer július 4-én reggel hét órakor érkezett meg a Keflavik repülőtérre, innen rendőri kísérettel ment tovább Izland fővárosába, majd úgy döntött, hogy az alvás fontosabb, mint a színek kisorsolásán való részvétel. Aláírt egy meghatalmazást, amivel Lombardy képviselni tudta, majd becsukta hálószobája ajtaját.

Amikor Lombardy közölte, hogy FIscher túl fáradt ahhoz, hogy részt vegyen a sorsoláson, Szpasszkij felcsattant. Azelőtt az Orosz Sakkszövetség tisztviselői protestáltak, de immár a világbajnoknak is elege lett. Gyorsan elhagyta a Hotel Esját és azt nyilatkozta egy riporternek, hogy ,,továbbra is játszani akarok, de én döntöm el, hogy mikor".

Kisvártatva hivatalos közlemény érkezett Szpasszkijtól (vagy talán Moszkvából), amelyben a következők álltak: "Ha most van bármilyen remény a meccs megrendezésére, Fischernek meg kell kapnia jogos büntetését. Csak ezt követően térhetünk vissza arra kérdésre, hogy lebonyolítható-e a döntő."

Ha most van bármilyen remény a meccs megrendezésére, Fischernek meg kell kapnia jogos büntetését.
— Szpasszkij

Geller egy sajtósnak elmondta, a ,,büntetés", amit a szovjetek kértek az volt, hogy az első játszmát Fischer vereségeként írják jóvá, némileg titokzatoskodva hozzátette, hogy Szpasszkij ,,nem fogadná el a feladást". (Nem tudhatták, hogy egy jóvá írt játszma így is lesz a döntőben...)

Egy gyűlésen, amelyen minden érdekelt fél részt vett, a szovjetek további követeléseket tettek, Fischernek bocsánatot kellett kérnie, Euwének el kellett ítélnie a világbajnok kihívójának viselkedését, valamint el kellett ismernie, hogy a két napos halasztás megsértette a FIDE szabályzatát.

Az érzékeny Euwe azonnal elővett egy papírt, amelyen elítélte Fischer viselkedését, és elismerte, hogy vétett a FIDE szabályai ellen, hozzátéve azt is, hogy a FIDE szabályait és a mérkőzések megállapodásait a jövőben szigorúbban kell figyelni. A FIDE később telegramon arról tájékoztatta az Orosz Sakkszövetséget, hogy az egymeccses bírságot nem hagyja jóvá.

Kapzsiság?

Nem volt semmi Fischertől azt várni, hogy elnézést kérjen, de megtette. Írt egy bocsánatkérést, amely eredetileg azzal a felvetéssel zárult, hogy a játékosok lemondanak a pénzről és csak a sakk kedvéért játszanak. Azt szerette volna, hogy mindenki tudja, hogy nem kapzsi. A levél végleges verziójából ez a rész kimaradt.

Miközben a fősodratú média kapzsisággal vádolta Fischert, valószínüleg voltak egyéb okai is annak, hogy ennyire megnehezítette a FIDE, Szpasszkij és a szervezők dolgát. Az egyik ilyen ok elég furcsának tűnhet: a félelem.

GM Nikolai Krogius, aki a sakk pszichológiájáról írt könyvet, és aki Szpasszkij delegációjába tartozott, a következőket írta: ,, Tény, hogy amikor Fischert a sakktáblánál látod, minden bizonytalanságról és önbizalomhiányról szóló beszéd abszurdnak tűnik, de egy fontos verseny előtt úgy tűnik ő is a kétségek és a bizonytalanság prédája lesz."

GM Larry Evans hasonlóképp látja a dolgot: "Mióta Bobby közelebb került a sakk elitjéhez, a szívében a korábban rá nem jellemző, vereségtől való félelem vert gyökeret. Reykjavíkban csak azután tudott felülkerekedni ezen a félelmen, hogy megérezte, hogy felforgatta Szpasszkij érzelmi egyensúlyát."

Egy másik ok, egy jóval elvibb dolog. Fischernek egyszerűen nem tetszett a gondolat, hogy mások, pláne az izlandi szervezők több pénzt keresnek a meccsen, mint ő. Ő volt a sztár, a döntő Muhammad Alija, és ezt tudta is.

Fischer bocsánatkérése

Egy levélben, amelyet Szpasszkij hotelszobájába vittek, Fischer elnézést kért a ,,tiszteletlen viselkedésért", hogy nem ment el a megnyitó ünnepségre. "Egyszerűen elragadtattam magam az izlandi szervezőkkel folytatott, pénzről szóló, kicsinyes vitán", írta, majd bocsánatot kért Euwétől, és ,,a világ sakkrajongóinak ezreitől". Fischer végül arra kérte Szpasszkijt, hogy ne ragaszkodjon az első parti jóváírásához.

Egyszerűen elragadtattam magam, az izlandi szervezőkkel folytatott, pénzről szóló, kicsinyes vita során.
— Fischer

Ugyanezen a napon, Szpasszkijt felhívta egy magasrangú szovjet hivatalnok, Szergej Pavlov, aki azt mondta, hogy mostmár jobb lenne, ha az orosz csapat hazamenne Oroszországba. Szpasszkij, aki következetesen ellenállt a Kommunista Párthoz való csatlakozásnak, udvariasan visszautasította a kérést.

Szpasszkij értékelte Fischer levelét, és azt mondta, hogy nem tud játszani keddig (július 11), de nagyon lelkes a sorsolást illetően. A színek sorsolására végül július 6-án, pénteken este került sor Laugardalshollban a játékcsarnokban. Fischer 22 perces késéssel érkezett, de mindenki megkönnyebbült, hogy az amerikai megjelent.

Szpasszkij viccesen megszorította Fischer bal bicepszét, mintha boxmeccsre készülnének, a sorsolás vége pedig az lett, hogy a regnáló világbajnok kezd világossal. Miközben a meccs szabályzatát beszélték meg, Szpasszkij lemondott az első játszma jóváírásáról, Fischer pedig elfogadta hogy néhány nappal tovább halasszák az első meccset.

Öt nappal később, a döntő végre elkezdődött. A történelem leghíresebb sakkcsatájának megszervezése már önmagában is egy nehéz harc volt.